AKTUÁLIS KIÁRUSÍTÁS

GALÉRIA

A megfejthetetlen idők kutatása

Papp Sebők István képeinek kapcsán. Szabad gondolatsor egy különös festészeti stílusról

 

Papp Sebők István egy olyan művész, akinek fokozatosan növekszik a közönsége, különös transzcendens légtért valósít meg; a légüres tereket is feltölti filozófiával. Radikálisan emeli, magyar művészet erőterét, bár nem a nonfiguratív modernizmus áramlataiba illeszkedik, hanem egy teljesen különálló utat jár be. Ez egy rendkívül egyéni látásmód, a transzcendens, a tudatalatti érzékenysége nagy ívű pályát mutat.

Komplex módon járja körül a társadalom tudatalattijában rejlő művészetterápiás és pszichoszociális titkokat, melyek egyszerűen a felszínre jönnek és éreztetik hatásukat a művészeti tárgy kialakulásában. Ez egy transzcendens atmoszféra. Belső terek melyek a tudatalattiból jönnek a felszínre, részként jelennek meg, de tudjuk, hogy ez a belsőnk egészének részei. Egy olyan különleges fonalat ragad meg, mely az idő múlásával kapcsolatos, érzékenysége a tudatunk legmélyére nyúlik. A megfejthetetlen időt kutatja, az eltűnt régmúlt dolgokat; távlatokat, melyek a tudatalatti leheletfinom bugyraiba nyúlnak vissza.

Az általa összegyűjtött testamentumi motívumok a tudatalatti romantikus színpadán jelennek meg, stilizált – klasszikus festészetre utaló környezetben – különleges vágástechnikával, a montázs-kompozíció többször rétegezett és összetett terében nyer új értelmet.

A műveknek különös tervezete és érlelődése van; ikonográfiai és kompozíciós előzményei a legnagyobbaktól merítenek. Minden „előzmény”, ami szerves és használható a nagy mestereknél.

A tudatalatti értelmét mintegy sűrítetten jeleníti meg, a középpontban az ősi, testamentumi történetekkel. Térbeli és szellemi környezet valósul meg, ami ebből a mély világból épül, egyetemes jelentőségű, tragikus történelmi kulminációs pontokat keresve. Ilyen a Káin és Ábel története, vagy  hogy az abszolút rossz oldalnak fia születik, unokája, Lámekh aki már többszörösen lesz bűnös. Narratív kompozícióról van szó, a képek sorrendje nem felcserélhető. Balról jobbra sorakoznak, az olvasás irányában, és ez jellemző a Káin Testamentumára és az Ábel Testamentumára is. A képek általában bonyolult szerkezetűek. Terük egy előtér-középtér-háttér hármasával játszó perspektivikus tér, monumentális festészeti impresszió. Ott sorakoznak a különleges tárgyak, akadémikusan megfestett és kidolgozott formák. Mintha a tudatalatti idő a másik oldalára fordulna…

Alapjában véve a szürrealizmus lendületesen hajló hieroglifái ezek az alakok, annak ellenére, hogy realisztikusan megtestesülnek. Mintha a klasszikus balett világából lépnének ki; a kép középtengelyében mindig valami feszültségképző ellentétpárral. Ezek a feszültségpárok kellene, hogy megvalósítsák az üzenetet. A látványkísérlet kell, kimondania az ősi üzenetet: ne ölj…

Realista, de mégis szintetikus képek ezek.

Történelmi festészetről is lehetne beszélni, akár a szó akadémikus értelmében, de összességében mégis sokkal többről van szó. Rávilágítanak önmagunkra, kimondva, hogy így elkülönülve, elszigetelve, egyéni formavilágként is rendelkeznek a mozgalmasság, a változatosság belső feszültségével.

Szigorral és rendkívüli tudatossággal épült struktúrák, ősi történelmi képek, archetipikus motívumok, színek és formák cselekménye: magának a művészetnek a belső őstörténete. A kép tárgya a tudatalatti legmélyebb bugyra: a művészet folyamatának legbelső érzéki fonala.

Papp Sebők művészetének eddigi témakörei rávilágítanak az alkotások belső rendező elvére, belső logikájára is: egy ösztönös és egyben megtervezett, céltudatos belső kutatás mely az elme legmélyebb titkaira akar fényt deríteni. Archetipikus ösztönökre, ősi tanulságokra.

Az életmű első csúcspontja a bécsi Baumgartner Galerie grafikai tárlata, melyen csak néhány kisebb grafikával vett részt, de „Az abszolút tökéletlenség dicsősége” különleges figyelmet kapott. A képek belső története, a gondolat megfoganása és képi szerkezete már ebben az időben jelzi az alapokat, melyek a későbbiekben az összetett képépítéshez vezetnek.

A tudatalatti mélységéből feltűnő illuminációk képi szekvenciákba rendeződnek. A belső hang egy ősi tanulság, melyet a képi megjelenítés mond ki. Ezeket a képeket az önmagunkkal és a történelmi léttel való szembesülés hívja életre, és céljuk, hogy az önismeretünket egy magasabb fokra emeljék és a világ megismerésének új módszereit valósítsuk meg.

Az ősi történelemmel való együttlégzés, a régi történetekre való ráhangolódás, az etikai tanulságok feltörése. Olykor a figurák befelé néznek, mintegy saját magukba zuhanó meditatív állapot kifejezéseként. Habitusuk belesűrűsödik a sötét háttérbe, de a következő pillanatban minden férfiúsan felerősödik, látnoki titkok, sejtelmek szuggerálása valósul meg.

A legmélyebb gyökereket keresi, a dolgok ősformáját, az archetipikus alakokat. Mélyre ás, ősi szimbólumjellegek jönnek a felszínre, mintha minden önmagába kellene visszatérjen; zárva egy ősi kört.

Mélyfúrás és szintézis ez, a világmindenség ősi rendszerének a kitágítása – áthozatala a mába. Az összetett képek a klasszikus festészet logikus folytatásaként jelennek meg, de transzcendens átlényegülést keresnek. Különös szellemi utat jelenítenek meg. Prehisztorikus transzcendencia. Szürreális víziók a múltból? Apokaliptikus látomások?

Ez a művészet nem sodródik egyetlen „art”-tal sem.

Az egyetemes emberi kultúra magaslati pontjaira figyel.

Ezek a meghökkentő, szürreális elemeket felsorakoztató, hatásokból táplálkozó, de a lét ősiségét, mély zordságát, eltűnését-eltünthetetlenségét egyaránt érzékeltető, tudatos emlékművek. A sorban születő nagy alkotások újra és újra igazolásai az önmegvalósítás megszakíthatatlan folyamatának, az életmű kiteljesedését és további építését-megújulását jelentik egy mind magasabb színvonalon. Rendkívül kulturált világművészként, igazi kérdéseit és válaszait mindig képekben keresi.

Újraalkotódnak festmények, bűvészmódon jár a keze, amely mindenféle formához nagy magabiztossággal nyúl.

Az üres töprengések helyett az állandó gondolkodás, tervezés és alkotás, ami új erővel tölti fel, és újabb nagyteljesítményű művek megalkotására válik alkalmassá.

A figurák közé mesterségesen épül a tér, a kerék, a vitorla, kereszt, rudak, kötelek, csomók… megannyi mesterséges elem, melyek meghökkentő látványélményt nyújtanak, és felfokozzák a hatást. Ősi emlékek megtestesüléséről van szó, amelyeket el kell fogadnunk.

Döntő szerepet kap a külső, a látványelem, kimondva, hogy a kompozíció alakítása érdekli a művészt, hogy a konkrét és általánosabb érvényű mondandót kiteljesítse. A képek a mélyből épülnek felfelé, mintha egy feneketlen kútból törnének elő, és céljuk az lenne, hogy gondolkodásra késztessenek. Bennük rejlik a klasszikumideál, de mégis egy új formavilág teremtődik meg. A figurákat befogadó tér alapjában véve „realisztikus”, azaz egy „tárgyi világ”, mely valóságos elemeket használ fel, de egyértelmű: egyes formajegyek felhasználása nem jelenti azt, hogy a művész egy irányzat követője vagy továbbfejlesztője lenne.

Formai gondolkodását nemcsak a 15-18. századi festészet befolyásolta, hanem motiválták a legmodernebb irányzatok is. Képi világának szuveranitása lehetővé teszi, hogy a kifejezés felerősítéséhez új eszközöket keressen, mindent integráljon és felhasználjon egy új formanyelv, és új képi világ megteremtéséhez. Vállalni kell ezeket az elemeket, mint az állandó megújulás lehetséges elemeit.

A különös képi elemek – a kereszt, a kerék, a vitorla, a rudak, a kötelek – nem elidegenítik a figurákat, hanem épp hogy közelebb hozzák, valóságosabbá, az ősi történelmi létet sugallják.

A szimbolizáló általánosítás egy ősi, testamentumi, történelmi pillanatból indul ki, melybe történelmi-testamentumi személyek lépnek be, és színpadiasan eljátsszák szerepüket.

A figurák testfelépítését realisztikus keménységgel, részletező gondossággal dolgozza ki a művész, olykor az arcok is megjelennek teljes egészükben. Bár ismert, hogy Káin és Ábel sorozatokban az arcok olykor csak a „legvégén”, a sorozatot záró utolsó képen jelennek meg. Arctalan színjáték, majd hirtelen feltűnnek az arcok teljes fényükben és dicsőségükben. Vállalni kell az állandó megújulás lehetőségeit; a képi kompozícióknak ez mindenképpen frissességet kölcsönöz.

Nagyon sok kép azonos elgondolásból épül – az archetipikus tudatalatti emlékképeinek felszínrehozatala – de megoldásuk és formanyelvük más és más.

Az előtérben és a középtérben feszülő figurák finom, részletező gondossággal kidolgozottak; a háttér izgalmas ködébe vesző figurák olykor darabosabbak, expresszívebbek. Mindegyikre fájdalmas feszültségtelítettség rakódik rá; olykor karakterizáló, szélesebb vonások felerősödnek. Egyértelmű, hogy a klasszikus festészetből tanultakat nem akarja elfelejteni, s mindent arányosan szándékszik felhasználni.

A hasonlóság ellenére az alkotások kompozíciója különbözik. A térbe valóságos tárgyak nyomulnak be, a maguk mindennapiságával egy harmonikus, de feszültségteremtő, átszellemült tért valósítanak meg. Az alakok mindig rendkívül szemléletesen jelenítik meg a történetet.

Ezek a zárt, különös terek érzékeltetik a „vándorló feszültséget”, mely az ősi kútból a felszínre jön. Bizonyos tárgyak nyugalma érezhetően ellentétben van a mozgásban levő, feszülő testekkel.

Nem hétköznapi megviseltség, hanem ősi határozottság és bölcs üzenetközvetítés olvasható le a figurákról. Ahol nem veszik fel a szemkontaktust, ott a lehunyt szemek mögött „világok rejlenek”, talán a történelem mélységének az átérzése; az ősi kút mélységének sugallata. Ezek felszínre törő, táncoló, csavarodó figurák, egyfajta „erőltetett menetben”, de évezredekkel az emberiség történelem előtti korszakaiból törve elő. Nehéz pillanatokat sugallnak, de ezek sokezer évvel ezelőtt zajlottak le, és ezek a figurák onnan – a rendkívül távoli múltból – vonulnak, menetelnek az előtérbe, a mába. A művész tehát nem szimbolikus általánosságban láttatja a figurákat, hanem a pillanat konkrétságában, egy távoli korban, amikor összetorlódott a történet.

A pillanat megtalálása és képi megragadása! Ez a Papp Sebők István festészetének egyik nagy titka, bármelyik alkotását tekintjük. A teremtett térnek szerepe van; üzenetek és szimbólumok közvetítője. Ebben a teremtett térben saját arányt nyernek az ábrázolt figurák, s éppen azáltal, hogy a figurák köré teremtett világ nem „befogadja” az alakot, hanem azoknak természetes létezési „kőzege”. Vagyis a teremtett tér is a pillanat része, a kompozícióban nem a figura járulékai, hanem azzal együtt létező. A kompozíció egységben valósul meg.

Mielőtt tovább haladunk, érdemes elgondolkodni a klasszikus kérdésen: mit mondhatnak ezek a művek annak, aki nem tudja, hogy az ábrázolt jelenet egy ősi pillanatkép az archetipikus tudatalatti legmélyéből? Az arcok rendkívüli szellemiségről árulkodnak, melyek belső látomások átélését sugallják. Ezek az „archetipikus pillanatok” üzeneteket hordoznak: átmeneti állapotot jelenítenek meg, mely az őskorban játszódhatott le, de valami különös erő hatására, most a felszínre jöttek. A mélybe taszítottságból hirtelen a felszínre törnek. A távoli múlt sorshelyzeteinek szimbólumai, üzenetközvetítői. Feltehetjük a kérdést, hogy melyik figura a Faust, és melyik a Mefisztó? Az arcokon zárkózottság és felemelkedés vágya, feszültség és válaszkeresés…

 
English (United Kingdom)