AKTUÁLIS KIÁRUSÍTÁS

GALÉRIA

Orvvadászat a tudatalattiban

 

A képeken megjelenített szituációk mintha valamiféle morális antinómia (feloldhatatlan ellentét) szereplői lennének: feljöhetnek-e a mély tudatalattiból ezek az archetipikus alakok? Egyáltalán, milyen mélyen rejlik az emberi emlékezetben ez a bizonyos „tudatalatti”? Jung mélylélektani elemzései során milyen mélyről jöttek fel az emlékképek?

Ezek a figurák a képeknek olykor visszatérő alakjai… elfekvő figura, táncosnő, Michelangelo-alakok. A tudatalattiból való felbukkanásuk egy olyan életvilágra utalnak, amely napjaink kortárs művészetében nem nagyon bukkan fel. A mély tudatalatti, az archetipikus, a testamentumi történetek – az emberiség személyes mély emlékképrendszerét alkotják; alkotójuk ezért is nevezte magát néhány munkája alapján „az archetipikus tudatalatti festőjének”.

Papp Sebők István ábrázoló képei bevett, klasszikus keretrendszert alkalmaznak, a mű egy kép a képben, jelenet a jelenetben, gag a gagben; de minden a legnagyobb komolysággal és professzionalizmussal megalkotva. Intelligens, szabályozott felszín lenne ez, az emberi memória körforgásában, ahol ősi emlékképek feszülnek egymásnak?

Az ábrázolt helyzet mindig egy kicsit abszurd, s teátrális. Mi szükség van arra, hogy ezek a figurák a felszínre jöjjenek, és felmutassuk őket? Az abszurd érzésünk azonban arra utal, hogy morális példázattal van dolgunk, talán tanító jellegű átirattal.

A szigorú, realista olvasat („ez van a tudatalattiban, ez jön a felszínre”) felhívja a figyelmet az ábrázolás erkölcsi célzatú szándékára; és egyben bűnbánó, megtisztító funkciójára. Ezek a képek mindenképpen általánosabb dimenziókat rejtenek, nem egyszerűen „emlékképek a tudatalattiból”. Elgondolkodtató, kérdésfeltevő, problémamegoldó művek. Olyan, képek melyek ősi válaszokat keresnek a mai megválaszolatlan kérdésekre. Örök kérdések, melyekre a válaszok a múltban talán fellelhetőek. a válaszokat ki-ki a maga morális kérdésfeltevése alapján keresheti a képi megjelenítések alapján.

A válaszok persze nem biztos, hogy annyira könnyedén megtalálhatóak, és feltételezhető, hogy semmi sem relativizálható a végtelenségig. A mai modern világ etikai és erkölcsi kérdéseire nem olyan könnyű megtalálni a válaszokat ezekben az ősi emlékkép-tartományokban, hivatkozzanak azok a világtörténelem első testvér-gyilkosságára, a gonosz emberi vonal továbböröklődésére, a hit megtalálására, az emberiség bűneinek keresztre vitelére. Ezekre a kérdésekre való feltétlen válaszadás parancsa mindannyiunkban ott él.

Papp Sebők István munkái, bármilyen sokszínűek is legyenek, szellemiségükkel abba a láncolatba illeszkednek, amely a klasszikus művészet hagyományaira építve, figuratívitásukkal az ember, valamint történelmi tapasztalatának spirituális egységét boncolgatja, újszerű képi átlényegítést valósítva meg.

A szellem különös magasságaiba emelő, transzcendens lényegű, mitikus sugárzású, egyedülálló művek: egy öntörvényű festészet fantasztikus lenyomatai. Ezáltal mondhatjuk, hogy spirituális jelenetekről van szó.
Viharzó tudatalatti emlékképek tájképe…

Ez a szellemtér elég baljós, van benne minden.

Látszólag, vagy legalábbis az első közelítés értelmében olyan színpadi jelenetekről van szó, amelyen semmiféle jól körülírható természeti elem nem jelenik meg, vagy csak egészen minimális mértékben. Ilyen „sötét tér” persze bizonyára létezik a természetben is, vagy valamiféle műterem legmélyén – de elsődlegesen az alakok, az építmények, különös tárgyak építik.

Tehát akkor miről is szólnak ezek az archetipikus színpadképek? Olyan finom egyensúlyt jeleznek a tudatos és a tudatalatti formák között, amelyek egy üzenetrendszer etikáját közvetítik. Olykor nehéz meghatározni, hogy mi az ábrázolás valós tárgya. Mint afféle archetipikus tájképek, viszonylag kevés valóságos elemet – természeti, táji kapaszkodót – adnak a néző kezébe, de talán nem is ez a művész szándéka.

Sokkal áttételesebb, mélyebb dolgokról gondolkodik, azaz fest az alkotó: ősi születésekről és halálról, teremtésről és elmúlásról, fájdalmakról és végtelenekről, felemelkedésről és bukásról, hitről és hitetlenségről, reálisról és transzcendensről. Elsöprő erejű feszültségteremtés, minden stilizáló elemnek alárendelve, maximálisra fokozott figuráció. Azt a sötét pillanatot ragadja meg mindig, amikor az éjszaka ráborul a földre, minden sötétségbe borul, és az alakok elkezdenek küzdeni, hogy megtartsák saját szellemi világosságukat…

A képtér klasszikus módon három részre bomlik; előtér melyben architektonikus elem, vagy sötétbe burkolózó alak húzódik meg, majd fényben úszó középtér-alakok és háttér mely vagy totális sötétségbe vagy világos légperspektívába húzódik vissza. Klasszikus, dühödt interpretáció, de mindig benn van egy brutálisabb, vészesebb értelmezés lehetősége is. Atmoszférája feszített, érzéki, mondhatnánk, hogy túlfűtött. Meleg testfelszínek, úgymint vörösek, bíborok – éles kontrasztot képeznek a sötét ködszerű felületekkel, s azokkal párbeszédet folytatnak.

Az egész kompozíció vadul lüktet, körkörösen vagy valamely irányba táncol, minden mozdulat perszonifikált, „transzcendens és archetipikus”. A komor, pasztózus hátterekből brutálisan emelkednek ki az erőteljes formák, melyek realisztikusan és részletgazdagon épülnek.

Dinamikusan vált az átlátszóság-átlátszhatatlanság, tükrözés-elnyelés, erős és lágy kontúr, grafikus és festői átmenet. Az átlós tárgyi elemek összekapcsolják a képi elemeket, több-pontú titokzatos elemeket képezve, amelyek azonosíthatatlan légkört teremtenek.

Túlfűtött, feszültségteljes, diadalittas táncjáték, mely az archetipikus tudatalatti legmélyebb bugyraiból jön fel. Brutalitás, felfokozott figuráció, láng és füst nélküli égő áldozat, melyet végig kell szenvedni, míg belőle áldás megszületik. Mintha az áldozatra mindig szükség lenne, hogy az újat és az alkotást megalapozzuk. Ez nem egy realisztikus mese, hanem az isteni – transzcendentális – szellemiség síkja, mindent magábafoglaló ősi archetipikus sík.

 
English (United Kingdom)