CURRENT SALE

GALLERY

Egy második beszélgetés a Lámekh Testamentuma képsorozattal kapcsolatban

  • Nem vagy a „csend és a magány” festője?
  • A puszta megfogalmazás, a hideg síkok – önmagukban is beleszólást jelenthetnek az emberek lelkébe, hát akkor, ha dühöngő figurákkal töltjük fel a képteret! Meggyőződésem, hogy a képtérben feszültséget kell teremteni! Erők és érzések, dühöngő testek feszüljenek egymásnak – történjen valami izgalmas! Ember és ember közti viszony mindig problémás, és megoldatlan – hát akkor miért festenék szürke-fehér háromszögeket és négyzeteket? Hisz, ha problémák vannak, akkor értelmeznünk kell, és megpróbálni megoldani. Nem szeretném a gondolkodásomat semmitmondó síkokra korlátozni. Meg akarom menteni a festészetet az absztrakciótól…
  • Ezek a képek az emberiség bonyolult problémáira utalnak: az erkölcs eltűnésére, a külső tárgyi világ bálványainak való áldozásra?
  • Kétségtelen, hogy nem az egyszerűségre törekednek ezek a próféciák. Misztérium, mitológia és bonyolult szimbolika van bennük. Figuratívak, tehát az emberre és tökéletlenségére utalnak, és mindazon kérdésekre, amelyeket magában hordoz. Realitás és szürrealitás dialektikája itt összekeveredik. A valóság és a képzelet között húzódó vékony határvonal itt tudatosan szét van feszítve. A feszültség-teljes képtér azonban mégis tisztán jeleníti meg a figurációt. Tiszta hangok, bár egy rettenetes szimfónia zajlik, és minden áthat, megremegtet.
  • A teremtés problémája olykor az önismeret megismerésével egynemű. Ez azonban belső utak kiépítésének a kérdése is lehet?
  • Meggyőződésem, hogy a kereszténység továbbra is egybefogó mitológiaként és eszmerendszerként működhet, és az ember egzisztenciális létére egyfajta választ ad. Bár a XVIII. és XIX. Században a transzcendens felé való fordulás csökkent, és az ember a tárgyi világ és benne saját teremtőképessége felé fordult, az alkotásra továbbra is szükség van erre a testamentumi mitológiára. A régiek képletesen mondták: Michelangelo kezéből nem esett ki a Biblia… Egész nap olvasta és alkotott. Abból merítette hatalmas erejét…
  • A tudatalatti dimenziók felszínre hozatalában szerepe van a testamentumoknak?
  • Egy képzőművésznek a munkásságában óriási szerepe van a költői képzeletnek, de mondhatnánk transzcendenst is. Ezt azonban valahogyan felszínre kell hozni, megfelelő tartalommal feltölteni. Sokféle eszmerendszer és mitológia létezik, mindegyiket ki lehet próbálni és eldönteni, hogy milyen hatékonysággal használhatóak. A transzcendencia kérdése elválaszthatatlan a művészettől: a képzelet és a tudás, a menny és a pokol, a gyönyör és a szenvedés, az érzet és a látomás, a megtapasztalás és a végítélet dinamikájának érzékeléséhez szükség van valamilyen rendszerre. Sokféle rendszert lehet kitalálni, talán végtelen számút, de a totális szabadság és végtelenség dimenzióiban is – az ember ösztönösen keresi a biztos pontokat. Jelenleg, bár a legbonyolultabbak közé tartozik – a krisztusi passió tűnik a leghasználhatóbbnak.
  • A transzcendens élményvilág megtapasztalás és a tudatalatti emlékképek megidézése arra vezet, hogy létrejöjjön egy világ, amely alapjaiban virtuális, nem létező. Beszélhetünk valamiféle szürrealizmusról?
  • A semmi jelenti a nulla pontot, ahonnan el kell mozdulni és alkotni. Az ember „üres” állapotában végezhet mindenféle tevékenységet, amelyeknek semmi közük az alkotáshoz, elsősorban fiziológiai szükségleteket elégítenek ki. Ha azonban ennél többre vágyunk, beindul a keresés és a képzelet. A semmiből létrejön valami, és ez már egy teremtéstörténet kezdete…
  • Ezek a kiállítás-sorozatok – Krisztus előtti idők, Káin és Ábel, Lámekh története, Szent Antal megkísértései – egy magányos gondolkodó elszigetelt és a kortársak számára nehezen érthető kísérletnek is felfoghatóak?
  • Gondolkodó ember magyarázatot keres a világ berendezkedésére, a miértekre. Elsődleges célja, hogy megtalálja a megoldásokat, amelyekkel a rosszra forduló eseményeket visszaterelheti egy helyes irányba. Ennek a kezdete egy intellektuális keresés, amelyben megpróbálja megtalálni az értékeket. Mit kell elvetni, és mit kell megtartani örökös kettőssége. A megtalált kincseket pedig egy teremtő folyamatba beilleszteni, hogy létrejöjjön a szerves és töltetében erős alkotás. Ha a transzcendenciát komolyan vesszük, be kell vallanunk, hogy teremteni nem tudunk. Alkotni azonban igen, még ha ez különböző szinteken valósul meg, kinek-kinek a képességei szerint. Nem vagyunk egyformák, de az szörnyű is lenne – van aki tagadásból és rombolásból épít, és van aki a tudatalatti álmok felszínre-hozatalából…
  • Milyen mértékben kell magunkat „belülről” átalakítani, hogy alkotni tudjunk?
  • Sokan azt mondják, hogy ehhez egy belső adottság, tehetség kell, és nem mindenki születik zseninek. Bizonyára ebben is van igazság, de vallom az ellenkezőjét is. A Moholy-Nagy László Stúdióban belépő „tehetségtelen” kisdiák elkezd egy olyan tanulási folyamatot, amelynek eredményeképpen néhány év múlva mindinkább felszínre tudja hozni személyiségének rejtettebb részeit. Az emberek nagy része azonban úgy éli le életét, hogy nem jut el egy olyan alkotási síkra, amely a személyiségének a legbenső jegyeit kezdené kivetíteni. Ennek ellenére adott területen kitűnő munkát végezhet. Az alkotási folyamat és belső énünknek bizonyos kivetülései taníthatóak, belső érzékenységünk rendkívüli mértékben fejleszthető. Ehhez talán nem zavaros gondolkodástechnikákat kell keresni és begyakorolni, hanem egyszerűen venni a papírt és ceruzát, és végigrajzolni néhány nagy gondolkodó életművét, és részleteiben megfigyelni a mondanivalójukat. Rubens festményeinek a végigrajzolásával többet lehet tanulni, mint ha elolvasnánk egy könyvet az életéről. A megtapasztalásnak egy közvetlenebb formája, ha ceruzával „letapogatjuk” a nagy mestert…
  • Heidegger szerint az ember a „horizont kijelölésével különíti el magát a káosztól”. A te képeiden nincs horizont, az alakok egy végtelen sötét térből emelkednek ki. Káoszról van szó?
  • Minél messzebb megyünk vissza a művészettörténelembe, mondjuk a XIV. századig, van Eyck fivérekig -, azt tapasztalhatjuk, hogy az akkori festők végtelen tereket nyitottak a festményeiken, a horizont beolvadt a távoli légperspektívákba. Ha egy XX. század végi mestert szemlélünk, például a Francis Bacon képeit, akkor egy szűk, néhány méter mélységű teret találunk. Tehát, az évszázadok folyamán az emberiség tudatfejlődése valamiféle „beszűkülésen” ment keresztül, amelynek eredményeképpen mindinkább közelebb hozta a horizontot. Az absztrakt művészetben teljesen el is tűnik. A ma embere nem nyit végtelen távlatokat, mert nem érzi szükségesnek. Egy kis feszültség-teljes térben zajlanak a történetek, olykor csak „érzetek”. Összezsugorodott, metafizikailag beszűkült terek. Kétségtelen, hogy a horizont az emberi élet elengedhetetlen, ontológiai kelléke, a remény tárgya. Védi az embert a káosztól, és egy boldogság-mezőt nyit, ami a közvetlen tapasztaláson túl van. A horizont hiánya káoszt jelent, megléte viszont korlátozásokkal jár együtt.
  • Lehet, hogy egy Hegeli típusú dialektikus „megszüntetve-megőrizve” paradoxonnal van dolgunk? Egyszerre mondunk igent a horizonton túli végtelenre és az azon belüli végesre?
  • Az embert az teszi emberré, amiben felül tud emelkedni önmagán. Azáltal lesz látnok, hogy elméje játszik a képzelet végtelenségével. Az eltűnő horizont arra utalhat, az emberiség a sorstörténetének az utolsó fejezetébe lépett: ha óriási távlatok állnának előtte, például egy többmillió-évezredes fejlődés, nyugalom-egészség-gazdagság, akkor feltehetően rendkívüli távlatokba helyezné a horizontot. de valamit érez, ami miatt nem vesz fel ennyire messzi távlatokat. Persze, a távlatok hiányérzete eredhet a hitetlenségéből is…
  • A horizont eltüntetése, és egy korlátozott tér limitje szűkre szabhatja a képzelőerő határait? Locke által leírt „létezés hatalmas óceánjának” megközelítése így hogyan lehetséges?
  • Az emberi értelem végtelen, és egy viszonylag szűk térben is kibonthat olyan drámai cselekményeket, melyeknek rendkívül sokrétű a mondanivalója. A létezés feszültsége és szorongása ebben a sötétség káoszából kiemelkedő térben is benne van. A sötétből kiemelkedő figurák sokkal látványosabbak, hatásosabbak. Ezáltal olyan erős grafikai kontrasztok jelennek meg, ahol az titánfehérek egymásba csapódnak az elefántcsont-feketével. Máshol sokkal plasztikusabbak a felszínek, a tér finom átmenetekkel épül. Mindenképpen a káosz legyőzéséről van szó, a végtelen vihart előidéző pillangó szárnycsapásai vissza vannak szorítva…
  • Egy képzőművészeti alkotás, egy kép, egy szobor is lehet a megismerés eszköze?
  • Egy két, egy szobor, egy zenemű nem csak esztétikai vagy szórakoztató funkciót tölt be, bár egyértelmű, hogy ezen kisugárzásuk is elsődleges, és olykor a domináns szempont. Az ember ösztönösen keresi a szépet, az esztétikust, mert az valamiféle szellemi kielégülést ad neki. A huszadik század művészete, de mondhatnánk, hogy már a korábbi korok is elmozdultak olyan témák felé, amelyek nem csak a szépségeszményre adtak egyfajta választ, hanem más érzetekre is: így, a szorongásainkra, a misztikus érzésekre, a vallásos érzületekre, de a hétköznapi érzésvilágnak egy-egy ritkább példáira is, gondoljunk csak Brueghel-re. A huszadik század már még szélsőségesebb érzésekre kezdi el a kutatást, olykor az egyszerűsítésen keresztül. Széttördeli a tért, felrobbantja a képsíkokat, kivetíti szorongásait a képtérbe, klasszikus anyagokat újakkal pótolja. Az egész egy nagy kísérletezés.
  • A megismerés eszköze lehet egy mikroszkóp, egy nagyítólencse, egy könyv, egy televízió…
  • Egy kép egyesíti mindezeket az eszközöket. A kép mindig is egy kísérlet volt, amelynek segítségével jobban meg akartuk ismerni a világot. Rembrandt is kísérletezett, de Tiepolo is… Rubens is, Caravaggo is. Legszembetűnőbb Leonardo da Vinci. Minden művész kísérletezik, és keres. Mind jobbat és jobbat akar alkotni, és megtalálni a legjobb kifejezőeszközöket. Ha Salvador Dali életművét végigpergetjük, rendkívül szembetűnő, hogy milyen fejlődési folyamaton ment át, a kezdeti gyengécske tájképektől, a fantasztikusan kialakított szürrealista víziókig, melyek a legmagasabb festészeti tudással voltak megfestve. Régi nagy művészet kísérletezési fázisait nem látjuk, mert a nagyok ezeket a korai munkákat általában nem vállalták, nem írták alá, elpusztították. Csak a már készen álló, és tökéletesített munkákat vállalták fel, azt állították ki. Véletlenszerűen kerülnek a kezünkbe az előrajzok, a modellók, a kísérletek, mindazok a munkák, amelyek a nagy művel kialakításához vezettek. Ők egy sokkal hosszabb fejlődési utat jártak be, mint amilyent ma hajlandóak vagyunk felvállalni. A testfelszínek kialakítását például, évekig tanulták. Külön edzették magukat a csendéleti tárgyak minél realisztikusabb kialakításában, vagy tájképek megfestésében, amelyek háttérként integrálhatóak egy-egy nagyobb formátumú munkába.
  • Te is kísérletet tettél ezekre? Képeid rendkívül kidolgozottak, a régi nagyok technikáját követik, testfelszín-kialakítások fantasztikusak, finomak, realisztikusak. Mégis az egész képből egy sajátos hangulat sugárzik vissza, valami teljesen megfoghatatlan:
  • Rendkívül tisztelem a régi nagyok tudását, egyszerűen abból az okból kifolyólag, hogy tudom – és érzem -, hogy mekkora erőfeszítésre van szükség ezeknek a megtanulására. Mekkora edzés, munka és rengeteg álmatlan éjszaka kell ezeknek az elsajátítására! Nem mindenki vállalja fel ezt az erőfeszítést, így tisztelni tudom a befektetett energiát. Fel kell ismerni azt, - és feltételezem, hogy ez minden területre érvényes -, hogy az eredmények elérésére energiát kell befektetni. A festészet megtanulása nem egy könnyű kaland. A tanodákba, iskolákba, akadémiákon – hosszú évekig csak rajzoltatják a pályafutókat, és akkor még a színekhez nem nyúltak. A színkeverések megtanulása is több év… A pontos anatómiai rajzok kialakításához is több év gyakorlatra van szükség, tehát nem véletlenül mondta több nagy festő, hogy „festeni megtanulni rendkívül nehéz”. Sokan nem is vállalják, vagy egyszerűen nem tudják végigjárni azt az utat és erőfeszítést, amit ez megkíván. Az ember egy egyedi tanulási módszert is ki kell alakítson, hogy bizonyos titkokat kiderítsen, és alkalmazni tudja. A nagy festmények első látásra nem fedik fel titkaikat, olykor csak hosszas tanulmányozás vagy másolat készítése teszi lehetővé a részletek kiderítését. Nagy energiát igényel, de a leghasznosabb a másolatok készítése, minél több, és a legnagyobb mesterektől. Olyan dolgokat lehet felfedezni, amilyenek a festmény megtekintésekor még nem fedhetők fel. Titkok, amelyek a festmény mélyébe vannak belerejtve, és egyszerűen ki kell bontani őket. Ezek az említett nagymesterek olyan titkokat rejtettek a képtérbe, amilyeneket nem is feltételezünk…
  • Tudna mondani néhányat? Elárulna egy pár ilyen titkot?
  • Például a kontúrok kezelése. Önálló rendszerként is végig kell nézni őket. Van ahol grafikusan felerősödnek, máshol plasztikusak, átmenetesek. És van ahol teljesen eltűnnek, az egyik kontúr egybeolvad a másikkal. Sehol sem egyforma, mindenhol a fény-árnyék játékoknak megfelelően rajzolja ki a figurákat. El kell dönteni, hogy hol alkalmazunk grafikus széleket, hol plasztikusakat, hol eltűnőket. A kontúrokon visszatükröződések is megjelenhetnek, a környező tárgyakról visszaverődő finom fényszórások. Adott színek keveredve egy harmadik színt hoznak létre, például egy erősen vörös szél, a körülötte levő élénk sárgákkal egy narancsot képez, és mindez csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha egy kicsit eltávolodunk a képtől.
  • Milyen titkok vannak a Lámekh Testamentuma festménysorozatban?
  • A festészet és az emberi filozófia rendkívüli sűrítménye. A kettőnek együtt kell működnie. Egy kép nap szabad csak önmagáért legyen,azaz, csak hogy bemutasson valamit. Filozófiai és eszmei mondanivalókkal kell rendelkezzen, mélységei kell legyenek az értelmezésben is. Az sem jó, ha csak egyetlen üzenetet hordoz, egyetlen mondanivalót hangsúlyoz. Több értelmezési sík kell, és a bemutatott szimbólumoknak erősíteniük kell ezt. A Lámekh történetében igyekeztem több értelmezési lehetőséget beleszerkeszteni…
 
Hungarian (formal)