CURRENT SALE

GALLERY

Ősi emlékképek egy engesztelő táncjátékhoz

Papp Sebők István triptichonja és festményei

 

Három nagyméretű festmény, triptichon, mely egymással összefüggésben van; Ádám, Éva és Káin. Az első három ember, hisz Káin volt az elsőszülött. A művek színvilágukban a megszokott klasszikus rendszert követik, realisztikus testfelszínek és tárgyak rendszerei. A plasztikus hatás megvalósul, de egyértelmű hogy a mondanivaló az elsődleges, az ősi alakok titkokkal övezett körvonalainak a megjelenítésében. Lélekszimbólumok.

Az alakok mozgásban vannak, mintha egy táncjelenet adott pillanatát örökítenék meg, abban az adott mozdulatban rakódott rájuk a hatalmas gally-tömeg. Visszaszorító erőként ez az ősi massza elkapja őket, és egy adott pózban megmerevíti őket; de érezhető, hogy a következő pillanatban felszabadulhatnak ez alól, és újra folytatni fogják megállíthatatlan táncjátékukat. Mintha keresztény kultúrával lenne dolgunk, hiszen a művek világa egyben a keresztre feszítést idézi, formai világuk erősen utal a múlt kétezeréves kultúrmegnyílvánulásaira, vallási jelképrendszerére.

Ádám, Éva és Káin keresztrefeszítése? A széttárt karú, keresztrefeszítést idéző alakok az elmúlt két évezred nagy hatású festményeire emlékeztetnek, talán ezek jegyében formálódtak.

Egyértelmű, hogy - bár új szenzibilitásról van szó – nem a 20. század irányzatai, az absztrakt expresszionizmus, az informel, a gesztusfestészet világát idézi, hanem egy új törekvés jegyében formálódik. Ennek a festői világnak a kialakulásában Michelangelo, Leonardo, Caravaggio, Tiziano, Tintoretto, Veronese játszhatta az elsődleges szerepet, de ott van Ingres, David vagy Delacroix festői attitűdjének a hatása is.

Első festői megnyilvánulásai a kilencvenes évek elején már jelzik az elmélyült érdeklődést a régi nagy festők munkássága iránt. Egyértelmű, hogy ezen óriások kultúrájával való találkozás jelentős hatással volt a képi világának alakulásában.

Ebben a keresztény-sámánista kultúrában igen nagy szerepe van a Keresztnek, a Vitorlának, a Rudaknak, a Drapériáknak – a látomások terhe alatt forgó emberi testeknek. Mintha mindezek áldozati eszközök lennének, és egy engesztelő táncjátékban vennének részt. Mintha ezek az alakok szimbolikus gesztusaikkal az engesztelés oltárát állítanák fel; emberi testekből és tárgyakból.

Az engesztelési táncjáték által összeállított oltár oldalainak hossza azonos a kitárt emberi karok hosszával, az áldozó tehát magával az oltárral azonosul, amelyet a világmindenség képére és tulajdon testének arányai szerint alkottak meg, s egyben az őt helyettesítő áldozati állattal is eggyé válik.

Papp Sebők István kompozícióiban a gesztusok mindig a világos-sötét részek ellentéteire épülnek, ezáltal felfokozva a drámai hatásokat. Az erősen megvilágított részek élesen elkülönülnek a háttér sötét, titokzatos, árnyékos részétől; melyben rejtett figuráció érezhető, titokzatos dolgok zajlanak ott. A háttér önmagában egy kompozíció, mely titkokat rejt. Ezekből a fény-árnyék ellentétekből mégis kiegyensúlyozott kompozíciók jönnek létre, melyeknek leghangsúlyosabb részei maguk a képtér közepén mozgó figurák. Az egyensúly különleges, hiszen majdnem mindig egymásnak feszülő erők vannak, melyek mintha két különálló eszmerendszert képviselnének, hitet és hitetlenséget, jót és rosszat, világosságot és sötétséget, poklot és mennyországot.

Papp Sebők gyakran visszatérő motívuma a rendkívül látványos és kidolgozott kezek, kézfejek – melyek az esetek nagy részében rendkívül kifejező mozgásban vannak. A kezek kezdetek óta az erő jelképének, az ember erejének a szimbólumának tartják, és rendkívül fontos szerepe van az emberi kommunikációban. A világ minden nemzete használ kézjeleket, és vannak nemzetközileg elfogadott kézjelek, melyek fontos jelentéseket hordozó gesztusok. A metakommunikáció ezúttal is egy eszmerendszernek a kifejezését kísérlik meg.

Az ókereszténységben és az ókori pogányoknál a széttárt kéztartás az Istennel való kapcsolatteremtésre utal, egyfajta ős-imádkozás. Befogadás igényét jelzi, mintha az ember a világmindenséggel próbálná felvenni a kapcsolatot…
Ezzel ellentétben a krisztusi kereszténység már összekulcsolt kézzel imádkozik, mely egy zárt, befele forduló, a lélek mélységeibe irányuló imádkozás. Talán kétezer év volt szükséges, hogy a kifelé-tárulkozás gesztusa átalakuljon egy befelé forduló imádkozás-kísérletté?

A modern imádkozásban az összetett kéz az energiák koncentrálására irányul, a jobb kapcsolatfelvétel lehetőségét kísérli meg. Ez már nem egy külső, bálványszerű istenségre utal, hanem egy belső lélektani útra irányul. Engesztelés kérése, a földhözragadt ember imádkozik és kegyelmet kér az isteni jelenléttől.

Papp Sebők István festményei mintha megbánást jelképeznének; pedig semmi sem a megbánással kezdődik, hiszen azt valaminek meg kellett előznie: az eredendő bűnnek. A bűnbeesést követi az engesztelés és az áldozatbemutatás. A művészi alkotás lehet az áldozatbemutatás gesztusa. A művészi alkotás a teremtés gyenge imitációja, egyfajta rituális folyamat, melynek célja lehet az engesztelés gesztusa, kegyelemkérés, imádság, megtisztulás a bűntől, Krisztus barátságában való elmerülés. A művész számára a kép valóságos, és egy lélektani erőnek a megnyilvánulása, titokzatos erőknek egy darabkája, azonosulás az istenséggel. A két tehát valamiféle varázslás eszköze, melynek transzcendens vonatkozásai vannak.

A kép készítése a teremtés folyamatának egy gyengécske utánzata. Hisz a világegyetem felfoghatatlan hatalmasságának megalkotásához viszonyítva egy művészi alkotás létrehozása porszemnyi gesztus…

A kép készítésének varázslatos folyamatában a rendelkezésre álló (kép és anyagi) eszközök újrateremtése valósul meg. Minden művész amikor alkot, képeket fest, szobrot mintáz – újrateremti a rendelkezésére álló anyagot. A művészeti alkotásokon a közvetítő eszközök megtestesülnek, egyedi kompozíciókká állnak össze, és valamire emlékeztetnek. Minden szimbolikus jelentéssel bír, a kicsiny részletekből felépül valami monumentális vagy annak hasonló.

A hit tisztító ereje és a megtisztulás igénye azonos az emberiség történelmével, mind a nyugati, mind a keleti kultúrákban egyaránt. Az Ószövetségben az özönvíz, majd a próféták, míg az Újszövetségben krisztusi passió a maga teljességében hordozza ezt az igényt. Sőt, annál sokkal többet.

Keresztény ikonográfia valósul meg, a szenvedés, a kín, az önfeláldozat, az áldozathozás egyfajta utat tükröz, melyek elvisznek az abszolút hithez, és azon belül az alkotáshoz. Az alkotás gesztusának utánzása – a művészet – sokmindent magába sűrít, melyből az emberiség mind többet akar megtudni önmagáról.

Erőteljes emberi testek, idomok melyek megtestesülnek és kiemelkednek a síkból: tért formálnak. Kompozíciót, melyben titkok rejlenek. Csavarodó emberi testek melyek valamiféle képzeletbeli középpont köré csavarodva egymásba kapaszkodnak és egy nagyobb kört alkotnak. A formák a függőlegestől elhajlanak – bár mintha a tudatalatti a mélységből függőlegesen törne fel – egységes térbeli testet alkotnak. Ezek az aszimmetrikus geometriák nem a pillanatnyi valóságból indulnak ki, hanem a transzcendensből merítenek. Ez a művészet a legmélyebb titkokat keresi, száműzi a felületes – minimal, informel, absztrakt – elemeket, és valahová a tudat és tudatalatti legmélyebb bugyraiba szándékszik lenyúlni. Megszabadulva a pillanatnyi felesleges kötelezettségektől, a metafizikai gondolkodás legmélyébe szándékszik belehasítani. Minden egyesül; gondolat, forma, kompozíció, és minden egyfajta különleges egységben hordozza a másik üzenetét.

Minden kapcsolatban áll egymással – ember és tárgy, ember és metafizikus tér. Az erőteljes figurák belenyúlnak a térbe, értelmezik a teret, felveszik a küzdelmet a fény és sötétség játékaival. A figurák egy új teret képeznek, mozdulataik tért hasítanak a nézővel, erőteljesen egy új világot nyitnak a szemlélődőnek. Az érintkezések, a testek kapcsolata, az erők eltoló dinamikus játéka – újfajta érzést keltenek; mintha egy színpadon lennénk, ahol eljátszanak nekünk valamit egy új konstellációban, egy új látvány megjelenítésében.

Ezek a művek tekinthetők „totális optikai játéknak”, hiszen a fény és árnyék legkisebb változásai építik, a figurák mozgása folyamatosan új konstellációkat hoz létre. Emberek és tárgyak – kilépnek a síkból a térbe, ezáltal a valóságos térhatást és annak illúzióját manipulálják. Az erő-áttörések miatt a színpadi jelenet állandóan változik, mintha a következő pillanatban egy teljesen új jelenet valósulna meg. Ez a festészet mindenfajta klasszikus elemet felhasznál; magába építi a hagyományokat, de mindezek felhasználásával valami egészen újat hoz létre.

Az európai festészet hagyományai szerint a szabályos formák illetve a szabályos testek a legszebbek, mert ezek közelítenek a legtökéletesebb formához, a szimmetrikus körhöz. A szimmetrikus kör egy önmagába zárt tökéletes forma, így a legtöbb kultúrában az egyetemest, a tökéletességet, az örökkévalóságot, az Istent jelképezte.

A csúcsával felfelé tekintő háromszög – a férfiasságot, a mennybemenetelt, az orgazmust, a tűzet és az aktív férfi (erő) princípiumát testesíti meg. A lefelé fordított háromszög a nőiességet, az isteni kegyelmet, a befogadást, a vizet és a passzív (gyenge) női elem princípiumát. Papp Sebők István munkássága a tradíciókkal keresi a kapcsolatot, művészete a klasszikus hagyományokban és a mélylélektani elemzésekbe keresi a gyökereket. Erőteljes formák, bravúros festészeti megjelenítés, dühödt-feszültségteljes kompozíció, összetett struktúrák – elsősorban Tintoretto festészetével vannak rokonságban.

Theo van Doesburg 1930-as konkrét művészetre vonatkozó manifesztumában a formakincset mértani elemekből kell felépíteni, kerülve minden szimbolizmust, és az absztraktból létrehozni valami anyagit és láthatót.

Papp Sebők művészetében mintha éppen az ellenkezőjét észlelhetnénk: itt minden a mondanivalónak, a szimbolikának van alárendelve, és a geometria csak egy szerves eszköz a megvalósításhoz. Kimondja, hogy ezek számára fontosabbak mint a hideg, embertől távolodó mértani alakzatok. Az emberi test szenvedéseit, küzdelmeit megjelenítő figuratív ábrázolás fontosabb, mint ezek redukálása vonalakra és síkokra. Hiszen „lélek kell legyen a képben”, ahogy mondja, és ahogy folyamatosan megvalósítja.

Festői spontaneitás van benne, de egy rendkívül kontrollált formában; a képek ugyanis előre meg vannak tervezve. Ez a festészet „visszatérés az absztrakció ellőttre”, a hard edge (kemény él) előtti időkbe, mely nem a mértani formák és színfelületek érvényesülését hangsúlyozza, hanem mindezek egyesítését egy rendkívül látványos, monumentális kompozícióba.

A hard edge az absztrakt expresszionizmussal szemben elutasította a festői spontaneitást, de itt egészen másról van szó: arról, hogy képzőművész emberben olyan ősi ösztönök jöhetnek a felszínre, amelyek egy teljesen új formavilágot hoznak létre; és minden valahonnan a mélyből jön, a tudatalatti legmélyéről.

És onnan nem pontok, vonalak és háromszögek jönnek a felszínre, hanem képi struktúrák, összetett álmok, jelenségek melyekre meg kell találni a magyarázatokat; hiszen az emberiség közös tudatalattijának a legmélyéről szakadnak fel. Az ősi élményanyag, amely ott van elrejtve – azt kell itt megjeleníteni és értelmezni.

Papp Sebők festészetében a művészi én hangsúlyozása mellett a tudatalatti folyamatok mechanizmusai felé fordúl. Vásznain egy új festészet-elméleti kérdést definiál: hogyan fokozható a figuratív formák kifejezőereje a maximumra?

A klasszikus művészet hagyományai időnként újra és újra a felszínre kerülnek, egy modern nonfiguratív vizualitás absztrakt tengerében. Új figurativitásról van szó. A klasszikus értékek megmaradása, az emberi tudat értékrendszerének a megmaradását is jelzik; a szétesés, a tudatlanság, a kegyetlenség, a szeretethiány elkerülését.

Mert ez a tér új érzékeket és értékeket hozhat, megújulást, hitet, szeretetet és a látás rendkívüli élményét.

 
Hungarian (formal)