CURRENT SALE

GALLERY

Egy festő diadala

 

Fel kell tennünk a kérdést, hogy a Papp István képtereiben végbemenő „festészeti forradalom” milyen fejlődési szakaszokon ment át, és milyen kulturális alapokon gyökerezik. Új művészeti távlatokat nyító nagyhatású képek, amelyek a XX. Század nonfigurativ és leegyszerüsítő festésmódjától eltérő stílust képviselnek. Elsőre úgy tűnik, hogy ez a művész a valóságot állítja az ábrázolásának a középpontjába, de fokozatosan ráébredünk, hogy ez a képstruktúra gyökeresen eltér a megszokott valóságábrázolástól.

Érezzük, hogy alapvetően benne van a ráció és a matematika törvényrendszere, de mégis ez a világ az univerzum változatosságából a tudatalatti elemeket hozza egységes egésszé. A festő empirikus megközelítéséből következően a festményein egy összetett „tárgy és ember” komplexum látható, a parányi részletek olykor aprólékos elnagyolásával. Érzékletesen építi a testfelszínek és a tárgyak felületének jellemzőit is.

Papp István festői látásmódjában ez az izgalmas ábrázolásmód egy olyan bámulatos szépségű mikrokozmosz újrateremtésével párosúl, amelyben az „isteni” lenyomata tükröződik, és amelyben minden majdnem egyformán fontos. Emberközpontú festészet, itt az ember a főszereplője a történetnek, alkotórésze egy különösen sokarcú univerzumnak, amely olykor megfoghatatlan a ráció törvényei számára. Képein minden egyes emberi testnek és tárgynak különleges varázsa van, amelyhez a bonyolúlt külszín mögé – rejtett jelképes elemek sokasága kapcsolódik: éppen ezért ezek az alkotások az értelmezési lehetőségek hihetetlen tárházát rejtik.

Ezek a festmények olyan tökéletes mikrokozmoszként jelennek meg a néző szeme előtt, amelyek egyúttal az istenivel, az élet szentségével való találkozás pillanatait is nyújtják. Mintha egy új ájtatossággal, deviatio moderna-val állnánk szembe, holott az ismert vallási érzület is visszatükröződik, amely talán a korábbi évszázadok áramlataiként öröklődött át.

Az Isten és az ember között közvetlen kapcsolatra kérdeznek rá, a bibliai eseményeket közel hozó imádságok: lehet, hogy magánájtatosságnak szánt festményekről van szó?

Ez a különleges naturalizmus igy olyan meghitt tárgyú képeket hív életre, amelyek az Ó- és Újtestamentum hagyományos történeteit egy különös megközelítésben ábrázolják: a szemlélők – miközben önmagukba mélyednek előttük – valóban úgy érzik, hogy egy különös világnak a részesei. Alapjában véve ez a művészet ars nova, azaz új dimenziókat felvonultató ábrázolásmód. Bizonyára nem szobák meghitt, de gondolatilag meglehetősen üres terébe szánt, lágy madonnákat, vagy Mária előtt imádkozó donátorok arcmását megörökítő kultuszképek típusába tartoznak, hanem valahová egy könyvekkel túlzsúfolt dolgozószoba falára. Magánjellegű, bensőséges alkotások, melyek önmagukban monumentálisak, színesek, impozánsak.

Ezek a tudatalattiból feltörő alkotások a hitnek valami egészen mély értelmi üzenetét egy-egy elragadó látványba sűrítik. Mégis, ennek a művészetnek a legtökéletesebb kifejezési formája a testek ábrázolásában testesül meg, abban a részben, amely a művészettörténelem legnagyobbjait a leginkább izgatta. Ezek az egészalakos, az emberi arányokkal csaknem egyező nagyságú ábrázolások szervesen illeszkednek be a körülöttük levő tárgyak szorításába. Olykor az alakok függetlenné válnak a háttértárgyaktól: így születnek meg a háromnegyedes beállításban ábrázolt, a háttér sötétjéből kiemelkedő és szinte kézzel fogható – jelenlétük különös erejével kiemelkedő alakok.

Gyakran nem tudjuk, hogy kik ezek a figurák, de egy figyelmes pillantás után olyan ismeretlen ismerősökké válnak, akik egyéniségük és emberi harcuk legjellemzőbb vonásait fedik fel előttünk. Ennek a festőóriásnak a festészete bizonyára túl nagy periódust ölel fel, és rendkívüli egyénisége mindenkor kiütközik. Új látásmód és azzal a mágikus képességgel, amellyel egy képzeletbeli világot meggyőzően jelenít meg. Festményein a naturalisztikus látásmód egyre inkább csak eszköz ennek e a különös üzenet-érzetnek a kifejezéséhez, amelyeken a könnyed elegancia keveredik a drámaian mozgó testekkel.

Stílusának meghatározó eleme a változó intenzitású fény, amely ennek a különös világnak a legrejtettebb mozzanatait próbálja visszaadni. Az anyagi valóság, vagyis egy aprólékos részletességgel megfigyelt – tárgyakon és embereken keresztül ábrázolt világ – ami kifejezi a dolgok lényegét.

A fény figuráit és tárgyi környezetüket egyaránt körülöleli, és végtelenbe vesző mélységeket sejtet, amelyből a szereplők egy mozgásban levő szféraként törnek az előtérbe. Munkáiban a jelenségek világa nem valami naiv formában jut kifejezésre, azaz nem egy kecses művészeti stílus – hanem a világmindenséget, mint tükröt kutató kísérletnek a megjelenítése.

Ez a festő eltérő utat választ a kortársaitól, mintha valami öntörvényű, teljesen önálló, minden falat és kötöttséget lebontó óriás műve lenne. Elvont alakjai szépek, de ugyanakkor elérhetetlennek tünnek; masszívak és monumentálisak, biblikusak és plasztikusak, a maguk különös testi valóságában -, rendkívül érzékletes térhatást képezve jelennek meg.

A sepsiszentgyörgyi mester óriásai egy ismeretlen világban mozognak, környezetüket olyan tárgyak sokasága tölti meg, amelyek – az egyszerű látszat mögött – mély, összetett szimbolikus jelentést takarnak.
Az a tény, hogy a mester nem a hétköznapi világ felé fordul, a kép különös tartalmát nem teszi könnyebben elérhetővé, sem hívők, sem hitetlenek számára.
Különleges realizmus ez, elvont ábrázolásmódot képviselve, melyben első látásra minden egyértelműnek tűnik, de lassan szembesülünk, hogy bonyolult üzenetekkel van dolgunk.

A tudatalatti analitikus vizsgálatának nagy mestereként kell rá tekintenünk, még akkor is, ha figyelmének középpontjába az embert állítja. Látásmódja feszültségteljes, egyben szenvedő és együttérző, és nem riad vissza, hogy a tudatalattiból feltörő különös érzelmeket rávetítse a képterében mozgó alakokra. Nem az egyéni érzelmek ábrázolása a cél, hanem a sokkolás, az ütés – nem a szelíd érzelmi labilitás.
Dinamikus ecsetkezelés és grafikus stílus keveredik a sok nemes vonást felmutató, alapjában véve „józan összefogottság” keretei között. Mozgalmas figurái nagy hatást gyakorolnak az ártatlanul a kép előterébe lépő szemlélőre.

Amint grafikai és festészeti változatainak és interpretációinak a sokasága mutatja, ez a festő nem akarja kivonni magát a múlt nagy festőóriásainak a hatása alól. A tudatalattiból feltörő érzetek – konkrét, a mindennapi valóságot megjelenítő – felszínek alapján jelennek meg. A mindennapi alakok és figurák térben szerveződnek, geometriai szabályok mentén rejlő kompozíciókban sorakoznak, és minden teljesen szokatlan lesz, és ezáltal a festészet műfaja új vonásokkal gazdagodik: úgy tűnik, mintha a szereplők a nézőnek szeretnének valamit üzenni, feltörve a mély szakadékból – elszakadva rejtekhelyüktől, egy sokoldalú üzenet közvetítésében.

Valami titokzatos, konfliktusoktól terhes helyzetről van szó, amelyet e dühöngő alakok testesítenek meg. Történik valami, de első pillanatra még nem tudjuk, hogy mi az üzenet. A nagy eleganciával megfestett képek telítve vannak drámaisággal, sőt – úgy tűnik nyugtalanságuk teljesen felborítja a valóságot. Ennek ellenére lenyűgözően könnyed a stílus, bár összetett alkotások jönnek létre. Nyugtalanságot árasztó, aszimmetrikus elrendezésű kompozíciók, amelyeken az alakok egy érzékelhető és viszonylag belátható térben mozognak.

Ez a festő mintha a világ forgatagától távol dolgozna, nagyszabású műveinek jeleneteit időtlen szférákba vetíti, amelyben az elbeszélő részletek egy lenyűgöző rituális tánc pillanatába merevednek. Olyan képek ezek, amelyekben a mozgás és a különös térbeli feszültség adja az üzenetet.

Minden finom és csendes szépséggel kezdődik ezeken a képeken.
Később azonban a képtérben megjelenő emberi szenvedés és egy olyan mély, bűntudattól gyötört világ uralkodik el, amely mindent az őrület szélére sodor: fokozatosan szakadunk el az ünnepélyes és nyugodt ábrázolásmódtól, rádöbbenünk, hogy a naturalizmus csak kiegészítés, és egy teljesen expresszív, feszült alkotással szembesülünk. Tudjuk, és érzékeljük, hogy a képtérben megjelenített világ mesterkélt, és különös tudatossággal összeállított – mégis hatása alá kerülünk.

A nyüzsgéssel telített képtér valami különös rivaldafényben képződik, távol minden hétköznapi valóságtól. Kialakult stílusról van szó, amely valamiféle filozófiába illeszkedik be, és mind jobban tökéletesedik. A jelenetek megdöbbentően érzékletes közelítésével nyűgöz le: mind elbeszélő, mind filozofikus alkotásnak megfelelnek, és az ábrázolt esemény végtelenül jelenvalónak kezd tűnni.
Ez a XX. század végi és XXI. század eleji mester a modern világ és a korábbi nagy mesterek közötti összekötő kapocsnak tekinthető. Azt azonban egyértelműen érzékeljük, hogy a régi nagy mesterek tudásából több van benne…

Míg a XX. század művészei nem tudták a múlt, és a korábbi századok nagy festészeti tudásanyagát átörökíteni – ez a festő könnyedén (?) megteszi: a régi nagyok mind ott vannak a képtereiben. Michelangello, Leonardo, Tiepolo, Tintoretto.

A századok közti átmenetet nem könnyű megvalósítani, és csak keveseknek sikerült. Az újak inkább „apagyilkosok” mint, „apakövetők”, azaz tüntetően likvidálják és megvetik a nagy elődök tudását. Lassacskán azonban felismerik az apák hagyatékát…

Választékos és rendkívül kiművelt festői nyelven olvasztja művészetébe a nagyok tudását, a formák és a térszerkezet az itáliai művészet beható ismeretéről tanúskodik, a kifinomult kolorit a flamand festészet hagyományaira utal. Festői látásmódjának talán legfontosabb elemét a tér szorításában mozgó emberek iránti érdeklődés alkotja. A valóság, az atmoszferikus hatás és a sötétbe vesző háttér – a kifejezőerőt mind fokozza.

Ezek a figurák nem egy valóságos környezetbe vannak elhelyezve, hanem egy Különleges Tér szerves részei. Az előtérbe emelkedő figurák néha teljesen kiszabadulnak a háttér kompozíciós funkciójából, és egy feszültséggel teli, szuggesztív hatású hely – amolyan menedékhely – képződik. A képtérben minden újítás: az alakok, a tárgyak, a tér kitöltése, a perspektíva kezelése, és ezáltal ez a művészet túllép saját időkorlátain.
Mesterünknek, mind a festészet megújítójának művészi fejlődése a hagyományok jegyében kezdődik, hisz a munkák egyes belső részletei a nagy elődökhöz köthető. A művekben érződik a kifinomult festői technika, olykor részletező, máskor elnagyoló látásmód. A folyamatosan tökéletesedő stílusra a tudatalattiból feltörő érzések analitikus vizsgálata jellemző, amely egy bámulatos figurációban testesül meg. A néző tekintete az előtérbe van irányítva, mintha minden fontos történet ott zajlana. A messzi sötétbe vesző háttér – mintha a totális sötétséget, a kiszámíthatatlanságot, a hitetlenséget akarná takarni. A világ változatosságából csak a fény, az izgalmas és látványos megoldások és az egzisztenciális kérdések érdeklik?

A nézőpont általában központi, caravaggiós. Olykor azonban magasra vagy mélyre tett nézőponttal teszi látványosabbá a megközelítést. Első látásra arra is gondolhatnánk, hogy minden képe a Utolsó Ítélet valamely részletében megjelenítő táblakép, amelynek egyetlen célja, hogy felkavarjon. Kitárulnak a pokol és a tudatalatti rettenetes kapui, és a kárhozottak meztelen testét ismeretlen erők ragadják el, előbb-utóbb a szörnyek és démonok forgatagába hajítva őket, testük szétmarcangolására. Ez az első szokatlan impresszió – óriási emocionalitást kiváltó kompozíciók! – Bosch hallucinatív látomásaival mutatnak rokonságot. Titkos tanokról van szó, mert minden nagy művészet a titkok gyűjteménye.

Ezek a sötét terek lehetnek egy templom gótikus hajójának valamelyik sarka, melyben a változó fény világítja meg az alakokat, kiemeli a testek és tárgyak anyagszerűségét, felcsillannak a templombelső árnyékos mélyedései, melyek körülfogják az alakokat. Ez az egyszerre földi és égi fény sugallja a művek azon mély értelmű, allegorikus jelentését, ami a teremtett embert az alkotójával egybefogja.

Az erőtejesen mozgó figurákat egy tárgyakkal képzett térbe helyezi. A festő itt a valóság naturalisztikus, részletező ábrázolásnak a remek példáját is hozza, régi nagy németalföldi mesterek tudását megidézve. A tér ábrázolása olykor nem tűnik következetesnek, a képtérbe beáramló fény a figurák felszínét világítja meg, egyben kiemelve a tárgyak domborulatait, anyagszerűségét is. A félhomályban levő tárgyak megcsillannak, és a visszaverődő szikrák újabb tárgyakat színeznek mértékletesen. Ez a valóság legapróbb részletei iránt megnyilvánuló figyelem mutatkozik meg a fény által kiemelt részletekben, ugyanakkor érzékeljük, hogy az árnyékban hagyott tárgyak képzése elnagyolt, csak üzenet-jellegük van meghagyva.

Az, hogy a festő az illúziókeltés briliáns tehetségű mester, azt mutatják a grisaille hatások. A fülkék képzetét keltő keretek kiemelik a dinamikus mozgásban levő figurákat. Ez a bámulatos hatás annak a különleges ecsetkezelésnek köszönhető, amely képes megragadni a fényes átmeneteket és erősen plasztikus hatást keltve rögzíti az egymásra vetülő fényvisszaverődéseket.

Minden jelenet egy pompás térben játszódik, ahol különleges történet zajlik. Minden parányi részlet a különös, feszültségteljes hangulat megteremtésének az eszköze: elég ha megfigyeljük egy-egy figura palástjának drága szövetét, drapériák egymásra omlását. Egy feszültségteljes tér, amely közvetlenül az emberekhez szól.

Mert minden egyes képe valami különös „oltárkép”, a képzelet izgalmas története egy többé-kevésbé valósághű ábrázolásban testesül meg, és ezáltal egy páratlan szintézist nyújt. Mindent mély szimbólikus jelentés hat át. A táblákon valami nyugtalan és feszültséggel telt légkör uralkodik, amelyben a monokróm részletek szürke árnyalatai, valamint az okker és a barna tónusok dominálnak. A képteret kitöltő figurák különös testtartásokban vannak, valami különös ájtatosságban, és ezáltal egy olyan folyamatos ritmust alakítanak ki, amely a kép alsó részéből felfelé haladva a képtér központi figuráiban tetőződik ki.

Mindazok ellenére, hogy egy különös figurációval van dolgunk, ezekről a táblaképekről a hit ereje sugárzik vissza. A hit, amelyet alkotáshoz használtak fel, valami különös erő, amely mindent megmozgat, épít és üzeneteket sugall. A képtér közepében majdnem mindig kiemelkedik egy vagy két figura. Akkor ha két figura dominál, ezek  egymással feszültségteljes viszonyban vannak, akárcsak Michelangelo Ádámja és Istene.

Minden jelenet egy Pazar látványt nyújtó sötét térből bontakozik ki, amelyben elszórtan a háttérbe húzódva további, nagy élethűséggel ábrázolt mártírok és különös modern próféták dinamikus mozgása látható. Minden, és mindenki – beleértve a különös tárgyakat – menetel valamerre.

A sötét háttér a végtelenbe tűnik el, és a nagy optikai érzékenységgel megjelenített tér elsősorban az előtérben épül. Ezek a képek nem nyitnak a végtelenbe vesző perspektívát, a figurák általában nem egy hatalmas tájba vannak beleépülve, hanem az előtérbe nyomulnak. A különös optikai érzékenységet azonban érezzük, mert majdnem minden figura olyannyira plasztikus, hogy több oldalról megközelíthető. A perspektívát a tárgyak építik, ezek perspektivikus meghosszabbítása vész a végtelenbe. A két központi figura mindig ellenpontozza egymást, ezáltal erőteljesen növelve a képtér feszültségét. Mintha folyamatosan Káin és Ábel birkózna, gyilkos erők összecsapásában.

A művész egyedi és különleges virtuozitással megfestett részletekkel bűvöli el a nézőt. Az emberi alakok mintha lelkiismeret furdalásban tükröződnének: a sötét háttérből kiemelkedő figurák homlokát és nyaki izomrendszerét az erőfeszítés barázdálja, és testükön-végtagjaikon kidagadó erek teszik rendkívül életszerűvé.

Képein a valós személyek olykor másodlagos, kontemplatív szerepet töltenek be, az előtérbe feszülő figurák jellegzetes személyiségjegyeket jeleznek. Ezek meglehetősen visszafogottan jelenítettek meg, az arcuknak csak egy kis részlete látható, de abból könnyedén következtethetünk a többire. Jelképesek ezek a sötét háttérből kiemelkedő éles és feszes alakok, árnyékolt arcok, amelyeket még szuggesztívebbé tesz, hogy ezek a rejtélyes figurák olykor közvetlenül a szemünkbe néznek. Minden figura talán egy kicsit a művész önarcképe is? Nem valószínű, de képzettársításunk könnyedén elmozdul ennek a kapcsolatnak a feltételezésére.

A terjedelmes, lágy, vörös-zöld-kék drapériák részletezően ábrázolt redői kihangsúlyozzák a központi figurák arcvonásait és dinamikus testjátékát. Ugyanakkor a finoman megrajzolt arcok és testfelszínek különös belső energiákra utalnak.

A művész olykor szakít a hagyományokkal, az alakok erős rövidülésbe mennek át, a fénykontrasztok olykor visszafogottabbak, szórt fény világítja meg a háttérbe húzódó alakokat és tárgyakat. A kiemelkedő alakok arca viszont az idő múlásának fájdalmát viselik. Ezek az egyéniségek különös atmoszférát adnak, mintegy kiemelve a hitet kereső ember ünnepélyes légkörét. Ezek az alakok mintha azon küzdenének, hogy folyamatosan megújítsák a hithez való viszonyukat. Mintha örökös elégtelenség-érzésben sínylődnének, keresve a nyugalmat, a hitet – és mindezt sok mozgáson keresztül érik el. A hithez kötött esküjüket újítják meg?

Az ábrázolt személyiségek egyénisége általában különbözik: egy merevebb testtartású, szigorú és önmagával szembe tekintélyt parancsoló figura kerül szembe egy flexibilisebb, alkalmazkodóbb lénnyel, és mintha minden mozdulatuk ezt támasztaná alá. A háttérben olykor feltűnő domború tükör a fókuszpontokat egyesíti, és az előtérben mozgó figurák tükröződnek benne. Ezzel a szellemes megoldással a festő jóval túlmutat a festmény szabta kereteken, és minden valami különös allegóriává alakul.

A titokzatos van Eyck-i tükör valójában nemcsak a festészet azon funkcióját sugallja, hogy minden csak illúzió, a valóság különös tükre. A tükör a festő szemének a megtestesítője, amely egy további eszköz a környező világ egy újabb aspektusának a megragadására – a legelevenebbtől és leginkább jelenlévőtől a legtitkosabbig és legrejtettebbig.

Feltételezhető, hogy mindegyik képe egy sacra conversatione jelenet, amely egy különös templombelsőben játszódik. Az egész képet átitató fény, a kép végtelenül sok részletének újabb és újabb tulajdonságait teszi láthatóvá: a drága drapériák textúráját, a testfelszínek csillogását, a tárgyak természetes felületét, amelyeken minden rendkívül finoman visszatükröződik.

Az olajfestés technikájának köszönhetően, amely rendkívül sok finom, áttetsző réteg felhordását teszi lehetővé, ezek a képek kifejezik azokat a hatásokat, amelyeket a beáramló fény vált ki a tárgyak és az anyagok felületén.

A művész rendkívüli érzékkel és elmélyült analízissel nemcsak a fényeknek a színekben megnyilvánuló tónusértékeit, hanem a csillogást, azaz a fény hatására a tárgyakon megjelenő „fénylő szövetet”, fényes felszíneket is képes megjeleníteni. Ezek az optikai megfigyelések azonban nem öncélúak, hanem talán a teremtésnek azt a végtelen, a mindenütt jelenlevő istennel átitatott szépségét akarja megjeleníteni, amelyet a modern korszakban egyre kevesebben ismernek. Egyben kimondja azt az üzenetet, hogy ennek a fénynek a felismerésére mind nagyobb szükség lenne, egyre fontosabb kellene legyen az emberek számára.

A történetnek ebben a különös, de anyagszerű látásmódjában az emberek és a dolgok egyforma jelentőséggel bírnak, de az emberi alakok jobban vonzzák az emberi szemet, ezért bizonyos tárgyak a háttérbe szorulnak.
A művész érdeklődésének középpontjában a hitét kereső ember áll, az összes értékelhető megnyilvánulásával. Egy mikrokozmoszban kutat, amelyben au alakok erőteljesen mozognak, egymással feszültségteljes viszonyba kerülnek: a kép értékes, csillogó ékszerré válik. Minden négyzetcentimétere egy különös figyelemmel lecsiszolt drágakő.

Ez a mester, kulcsszerepet tölt be abban, hogy megérthessük a modern művészetnek a visszavezetését a hagyományokhoz, és kimondjuk azt a tézist, hogy: lehet modern művészetet teremteni úgy is, hogy nem hagyjuk el a hagyományokhoz való kötöttségeinket. Nem kell apagyilkosnak lenni, ahhoz, hogy megteremtsük álmainkat, vagy valami még jobbat alkossunk mint apáink.

A festőnek hatékonyan szervezett, virágzó és modern technikákkal felszerelt műhelyében minden lehetséges: megvalósítja a lehetetlent is, a nagyok összes tudását egyesíti. Masszív, monumentális, határozott, realizmus és látomás hatékony szintézisében megvalósított művészet ez, ugyanakkor távolságtartó: nem kér a hétköznapok egyűgyű üzeneteiből.  Ihletett, erőteljes, józan, okosan díszített, merész stílust képvisel. Az ikonográfiai hagyományoktól nem akar elszakadni, de meglepő vívmányokkal telített képein a különös virtuális jeleneteket érzelemgazdagon ábrázolja. Nagy elődjeinek linearizmuság túllépve, alakjait a legkülönösebb érzelmi és fizikai mivoltukban ábrázolja.

Bármelyik képe lehetne egy triptichon része, bár a képsorozatai – a Prekrisztiánus Idők, KáinTestamentuma, Ábel Testamentuma, Lámekh Testamentuma, A Hold láthatatlan oldala, és mások – mind egy poliptichonnak foghatóak fel, mert sorozatot képeznek. Sőt a sorozatok is összefüggnek bizonyos mértékig, legalább is a Káin, Ábel és Lámekh történetével foglalkozók. Képregényszerűen végigkövethetők az ősi történetek, melyek a tudatalatti emlékfoszlányaiból épülnek fel.

A művész alakjait rendkívül kigondoltan helyezi el a környezetben, amelyet különös tárgyak alkotnak. Minden kép mintha a valami modern, huszonegyedik-századi ferencesrendi szerzeteseknek készülne, egy különös könyvtárszoba falaira, ahol csak a hithez vezető belső útakat tanulmányozzák. Festészetének érettségét mutatja a sötét háttérből kiemelkedő kompozíciói, melyek azonban áttekinthetőek, és a szereplők mozdulatrendszere rendkívül szuggesztív. Olykor feltűnő, a kép közepén levő domború tűkör csak fokozza a képtér titokzatosságát és a perspektíva különös kezelését. A beáradó fény kirajzolja a mozgó alakokat, a földre omló drapériák fokozzák a plaszticitást: mintha minden egy rég elmúlt kor különös üzenetének az újramegjelenítése lenne. Ez a festészet mindig meglep az újszerüségével. A korábbi évszázadok festészeti ikonográfiája egyedi módon épül bele a képtér előtér, középtér, háttér rendszerébe: a hagyományok benne vannak, mégis valami egészen újról van szó. Ez a belső tér sehová nem tehető: a könnyedén, de mégis feszültségteljesen mozgó figurák magukra vonják a figyelmet, és égi üzeneteket sugallnak, hisz Kereszt, Kerék, keresztrefeszítéshez használt Kötelek, feszítő Rúdak, metafizikus Vitorlák és más különös tárgyak vannak valósághűen megfestve a képtérben. Ezek sokasága tölti ki a látóteret. Nem ájtatatos, mégis intim belső tér, mely rengeteg szimbolikus tartalmat hordoz, kiemelve az előtérben levő figurák tisztaságát és mozgásbeli alázatát.
A festő figyelme majdnem mindig elsősorban az alakok tömegének kezelésére, és a tárgyak realisztikus megjelenítésére irányul. A művek legizgalmasabb részletei mindig ezek a messzeségből előretörő, gyönyörű testfelszínű emberi alakok. A kép előteréből a háttér csak fokozatosan emelkedik ki. Ott, hátul, a sötétbe vesző háttérben – mindig izgalmas dolgok történnek, mintha ott húzódna meg az egész festészettörténelem…

Gondosan elkészített képek, melyekben benne vannak sablonos, rutinos megoldások is, de a kompozíció változatossága, a dühödt figurák, a különös tárgyak és a látványos drapériák festői tömege – eleven színfoltokként – mindig az újdonság érzetét keltik. Ezek a mellékes részletek szervesen egészítik ki a képet, a pazar mozgású figurák vagy titokzatos keresztelőpalástok fontosak az összkép kialakításában. Egyetlen részlet sincs kidolgozatlanul hagyva a képen, bár bizonyos tárgyak az erős árnyékolással a háttérbe vannak szorítva. A rejtett figurák és tárgyak kidolgozottsága azonban még így – eldugottan is – jelentősen emelik a kép belső pompáját, nemességét, belső üzenetrendszerének gazdagságát. Ezeknek a tárgyaknak a kidolgozottsága a fő témát – az arcot, a mozgásdinamikát és az emberi testfelszíneket – ellenpontozzák.

A lenyűgöző figurák, drapériakompozíciók és különös tárgyak nem öncélú bravúrmutatványok, hanem a szervesebb-szervesülő, nemesebbé válló kompozíció lényeges elemei. Olyan tömeg és színhatás jelenik meg a művön, amely egyensúlyt teremt a kompozíciós elemek között. Különös elrendezés ez, elsősorban színpadi értelemben, és a kompozíciók drámai jellegét éppen ennek a segédelemnek a használata fokozza fel.
Az arcképek megjelenítésében nyilván önarcképi elemeket kell keresnünk, bár ez olykor rendkívül visszafogott, csak jelzésértékű, és elveszti bármiféle önábrázolási vonatkozását. Az összetett kompozícióban az arcok csak részben vagy villanásnyira tűnnek fel, ritkán látjuk őket teljes terjedelmükben. Ennek ellenére érezhető, hogy egyedülálló portréfestővel van dolgunk, aki a sok modern festő között kiemelkedő hatású. Míg kortársai nagyrészt elveszítették a realisztikus festésmód tudását, és az egyszerűsítés valamint a destrukció mindent eltüntetett a képtérből – addig itt – minden visszajön! A realizmus, a színpad, a klasszikus festésmód. Ezekben a rejtett arcképekben egy különös, hitét és tudását kereső fiatal színész vonásait fedezzük fel, egyben üzenetet érezve a művész-lét, a művész-szerep formáiról. Egy-egy kereső ember tekintete pillant ránk, akiben már érezhető a képzőművészeti és más tudás mélysége, de ugyanakkor benne van az a megállíthatatlan vágy, hogy még többet és jobbat tudjon – még több ismeret összpontosuljon a képtereiben.
Felhasználni mindent e csodálatos képek megteremtésére.

Lehet, hogy ezek az arckép-részletek a művész bensőséges vallomásai, önmagáról, hitről, a tudás keresésének örökös mivoltáról. Ez nem egy bohém karakter, hanem a tudatalatti óceánjában keresgélő művész, aki ezen tevékenységével mindenkit arra szólít fel, hogy tartson vele: keressük az archetipikus tudatalattit közösen!
Nem túlzottan nyitott ars poeticai karakterként néz szembe velünk, hanem rejtett módon: mintha a legfontosabb tudás egy óriási titok lenne, amelyet csak részben ismerhetünk meg, és ez szomorúsággal tölt el. A legtöbb képnek megvan a maga művészettörténeti előképrendszere. Nevezzük rendszernek, mert több előkép épül  be egyetlen új kompozícióba, és ezáltal egy teljesen új egység keletkezik. Stilárisan nehéz tetten érni, de feltehetően Tiepolo, Tintoretto, Rubens, Caravaggio képezi a legerőteljesebb tanácsadó testületet. A művész talán ezeket a szellemeket tartja a leghasznosabb tanítómestereknek. Ezek az arcképtöredékek nem az identitáskeresésre, az identitásformálásra irányulnak, hanem metafizikai kérdéseket szeretnének feltenni. Sokféle kérdést, ami a létünkkel kapcsolatos.

Furcsa, hogy egy huszonegyedik század eleji képzőművészben a figuratív készség a finoman épített testfelszínekre, színpadias kompozíciókra, realisztikusan kidolgozott tárgyakra irányul – de, tegyük fel a kérdést: milyen más eszközöket és formanyelvet lehet felhasználni a reprezentációs igény megvalósítására? Az üres tereket? Az üres síkokat? Kevéske színfoltokkal és vonalzóval képezni meditatív üres tereket?

Ezekkel az eszközökkel is sokféle érzésvilágot ki lehet fejezni, de talán nem lehet elmondani mindazt, ami magával az emberrel kapcsolatos. Kellékek kellenek, amivel a művész mindazt elmondhatja magáról, ami lett, és ami szeretne lenni. Illetve – az üzeneteit, mindenki számára.
Ezeken a műveken csak a rendkívüli vizuális kultúrával rendelkező művész vagy művészettörténész ismerheti fel a nagy elődök közvetlen hatását.

Lehet, hogy ezek a különös színpadi kompozíciók melyben régmúlt idők történeteire érzünk rá, talán egy kicsit mitologizáló erővel hatnak tudatunkra és egyben tudatalattinkra – a festő az ilyen különös kompozíciókban találja meg fantáziájának világát, ahová rendszeresen visszavonulhat és újraindulhat. A fantázia, a régmúlt korok, a tudatalatti és a képzelet a festői alkotóerő legfontosabb elemei. Ezek tudatos használatával a festészeti ikonográfia állandóan megújítható, egyben új emberi filozófiák felé is utat nyitva. Azt érezzük, hogy ez a festő sokat tanult a nagy elődeitől, talán mindent, amit tudni kell. Ráadásképpen egy rendkívüli gyorsaság, kompozíciós készség és szintetikus ábrázolási mód állt össze. Figurái valamiféle szellemi és testi lények egyszerre, amelyek átmeneti lények az égi világ spiritualitása és a földi lét vegetatív testisége között. Egyben a küzdő művészlét szimbolikus megjelenítőinek is tekinthetők. A festő ugyanakkor sokkal konkrétabb tartalmakat is képes kompozícióiban megfogalmazni. Ha örökösen egymással feszültségteljes viszonyban álló alakokat látunk, joggal vetődik fel a kérdés, hogy mindez nem-e az örökös Harc és Béke, Káin és Ábel, Lámekh és Noé, a Jó és a Rossz egy-egy megtestesülése?

A mindenhol jelenlevő Kereszt és a mögötte elboruló sötét tér talán a Lét és a Nemlét, Élet és Halál, Hit és Hitetlenség, Álom és Ébrenlét, Valóság és Nem valóság határát és egyben átmenetét szimbolizálja-e? Az előtérben játszódó események és a háttér sötétsége együttesen egy köztes világot mutat be, melyben a szemlélő érzése az, mintha két világ határán állna.
Szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy a legtöbb kép erről a köztes állapotról, a két világok közötti határról szól. De szimbolikus az is, hogy képei meglehetősen nagyok – azaz ember nagyságú figurák járják metafizikus táncukat. A nagy kísérletben sehol nyoma egy figyelmetlen pontatlanságnak, sehol egy rosszul húzott vonal, egy fáradtabb szín.

 
Hungarian (formal)