CURRENT SALE

GALLERY

Az őrület dühöngő seprűje

Papp Sebők István festészetéről

 

A szürrealisták szerint semmi sem szebb annál, mint amikor az esernyő és a varrógép a boncasztalon találkozik.
Papp Sebők István művészetében azonban semmi sem szebb annál, amikor egy ősi tudatalatti, archetipikus jelenet a felszínre kerül; megjelenik a tudat és a tudatalatti határán. A szürrealizmus azonban ezzel a különleges társítással nem szűnt meg, hiszen ez a festészet – bár egy más megközelítésben és más elemekkel – szintén „szürreálisnak” mondható. Ezek az alakok valami szürreális világból lépnek át a valóságba. Egy másféle halmazállapotról van szó.

Ebbe a szürrealizmusba, amely bohém és kiszámított egyszerre – olykor beépül a hiperrealizmus, azért, hogy mindent még jobban felfokozzon.
Ez a művészet kimondja, hogy a képzőművészet alapvető értékei nem rendülnek meg a rengeteg statisztával benépesített XX. Században, ahol a felületességet, a gyorsaságot, és a műveletlenséget kihasználva szinte mindenből lehetett műtárgy: tornacipőből, üvegszárítóból, poplemezekből, rossz helyesírással leírt szavakból, pornókirálynőből.

Az őrület dühöngő seprűje kihajtott bennünket önmagunkból – mondta Marinetti annak idején, a futurizmus hajnalán. A piac sznobizmusa olykor bosszút áll a művészeten, és meglepő dolgokra képes. Az ár ugyanis nem mindig a művészeti értéket takarja, hanem valamiféle „sznobista felértékelődést”.

Ez a művészet azonban újra és újra kimondja: igenis az álmodozások és az ábrándozások kora még nem járt le, szükségünk van rá. A hideg és számító realizmust olykor túlértékeli a tiszta érdek nélküli l’art pour l’art ideális kórusa, és kimondja, hogy érdek nélkül is létezik művészet.

Ahogy a zseniális Karinthy írta: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Így hát ez a művészet is megpróbál régi történeteket elmesélni az új embereknek. Mert eljön a pillanat, egy izgalmas hangulat a művész számára, amikor saját kulturális közegéből kilép és egy tágasabb terepen leméri, hogy ott is érvényes-e amit csinál, méltányolják-e a teljesítményét. Ma ez a lehetőség a nyitott határok, a kultúra szabad áramlása mellett evidencia, de nem volt mindig az.

A hatvanas-hetvenes években Papp Sebők István is egy zárt országban élt, a szigorúan őrzött falak és vasfüggönyök biztosították az izolációt, a totális elzártságot a világ szellemi áramlataitól. Az egyetemről kikerülve mindenki csak tekergette a nyakát, kézműves szempontból jól kiképezve, de az irányvonalakat keresve.

Papp Sebők István végigtekintett az Andrássy úton a feketén magasodó főiskolára, és Czóbel Béla, Kassák, Korniss Dezső, Veszelszky Béla, Román György, Sváby Lajos, Czimra Gyula és talán legerőteljesebben Barcsay Jenő árnyéka vetődött fel. Sajnos tanárának csak ez utóbbit tekintette, és annak is csak az anatómiai tanításait; nonfiguratív festészetével már nem tudott azonosulni, azt már a festészet ősi ösztönétől eltávolodottnak érezte.

1988-at írtunk, és egy akkori fiatalnak ahhoz, hogy megítélhesse a helyzetét és megpróbálja megkeresni a helyét, először is felfedező utakra kellett indulnia. Így jött először Németország, az Egyesült Államok, majd más országok.

Szellemcsempészet

A vörös szörny árnyékában nevelkedett országokból nem könnyű kitörni; vasfüggöny mögött nevelkedett művésznek is lehet fantasztikus érzéke a rajz, festészet és a grafika titkaihoz. Ilyen „szellemcsempészeti” módon jöhetett létre egy-egy kisebb kiállítás kisebb nyugati galériákban, mint például a R. Heuser Galerie-ben a Káin és Ábel kiállítás. Abban az időben a festményeket és grafikákat úgy kellett átcsempészni a határon, örökös félelemben, hogy felfedezik és következményei lehetnek.

A 80-as években kezdődött el a magyar művészetnek a nyugati trendekbe való bekapcsolódása, sajnos azonban ez még mindig nem átfogó folyamat.

Új dimenziók nyitása

2009-re elértük azt a sajátságos állapotot, hogy egy olyan világban élünk, amelyben már nem a kultúra hiánya, hanem a már-már elviselhetetlen bősége nehezedik az emberre. A befogadó azonban sokszor a közöny menedékét választja a rázúduló, figyelmét követelő igényekkel szemben.

A művészet azonban mindig is azért küzdött, hogy ne az arcnélküliség, a jelentéktelenség, az elszemélytelenedés legyen a világban – hanem a kultúra a mindennapi élet részévé váljon, új dimenziók nyíljanak meg, az emberek boldogabbak legyenek.

Papp Sebők István a fáradhatatlanul kutató magatartás, csakúgy mint az állandó forrásban levő alkotókészség megtestesítője. A hetvenes évektől jelentkező művészi munkássága egy rendkívül sajátos példa a nemzetközi művésztársadalom számára. Figuratív alkotásainak bonyolultsága a kompozícióinak erősen narratív jellegét hangsúlyozza, melynek tematikája erőteljesen forrongó ábrázoló szándékú: az archetipikus tudatalattiban rejlő ősemlékeket próbálja a felszínre hozni. Tevékenysége ebben az értelemben rendkívül terjedelmes és sokrétű, érintve az ábrázolás legkifinomultabb rendszereit. A felhasznált kifejező elemek – emberi testek és tárgyak – mértékletesen, de ugyanakkor rendkívül látványosan megjelenítve, erőteljes és kifinomult technikai tudással egy szokatlanul drámai intenzitás jellemző.

A figuratív elődök örököseként Papp Sebők István képes a stilisztikailag aprólékos és progresszív forma kifejezésére, s teszi ezt az alkotásainak állandóságában való szilárd meggyőződéssel és saját alkotóerejének erőteljes kibontakoztatásában.

Ezek a munkák, melyeket rendkívüli kiállítások mutattak be, elkerülhetetlenül rendelkeznek történelmi vonatkozásokkal is, állandó izgalomban tartva a munkásságát figyelő kritikusokat; mely állandóan megújul és felerősödik a művész valamennyi újabb, folytonosan megjelenő képei kapcsán.

Meggyőződésünk, hogy a mostani publikáció által a nagyközönség számára bemutatandó összeállítás segít majd e művész jelentős alkotó erejének, csakúgy mint példás művészeti pályájának jobb megértésében. A kép hátterében ott van a „hang”, mely mintha elkísérné a művész erőfeszítéseit, hozzáadva ezt a „plusz” információt, amely minden képtérből egy önmagában teljes műalkotást hoz létre.

Papp Sebők István nevére akkor figyeltek fel a szakemberek, amikor 1998-ban a Moholy-Nagy László Körgalériában megrendezte első önálló magyarországi kiállítását. A művek a helyszínen „rendkívüli módon kitöltötték a teret”, azonnal hatásuk alá vontak mindenkit. A 120x150 cm-es nagyméretű képek kétségtelenül nagyon látványosan hatottak. S valószínű, hogy ő ez ideig az első magyar alkotó, akinek művei a Funchal-i (Madeira, Portugália) tájképfestészeti verseny első díját elhódította.

Papp Sebők István ritka példát ad arról, hogy egy-egy korszak aktuális feladatai nem taníthatóak, és nem is tanulhatóak el az egymást követő generációk közt szokásos didaktikus módszerekkel, hanem e feladatok egyszerűen megjelennek a világban, és „megszállják” azt, akit érzékenysége alkalmassá tesz erre. Ez a művész egyszerre egy nagyvárosban (Budapest, Köln) és egy kisvárosban (Sepsiszentgyörgy, Érd) élve is rátalált a figuratív festészet azon feladataira, amelyeket ilyen mélységekben egyetlen kortársa sem érzett.

Ezek a festmények erőteljesen szólnak a tudatalatti emlékképeinkről, miközben színpadias érzékenységről és szemléleti biztonságról árulkodnak. A művészettörténészek kezdetben értetlenül álltak ezen jelenségek előtt, de a képek fokozatosan megnyíltak, és kezdték közvetíteni ősi összefüggéseiket, kimondva, hogy a tehetség és a modern figuráció „grantum-ugrásként” jelenik meg a képtérben.

Ezek a hatalmas táblaképek eredetiségüknek és esztétikai gazdagságuknak köszönhetően mind nagyobb érdeklődésre tartanak számot a nemzetközi művészeti kiállításokon, a galériákban, a nagy múzeumokban és az aukcióházakban. Az értékük fokozatosan nő, és mind jelentősebb összegeket adnak értük.

A képtárban haladva folyamatosan peregnek el a szemünk előtt a képek, mindegyik nyomot hagy az agyunkban, tehát emlékezetünkben, és mindinkább kényszerítenek arra, hogy összpontosítsuk figyelmünket és különböző természetű érzések támadjanak bennünk. Ez a minőség mindnyájunkra hat, mert ezek a képek a legmélyebb érzékenységünkhöz, a legérzékenyebb „backgroundunkhoz”, „egyetlenségünkhöz” kötődnek.

Ez a művész bizonyára kiváló megfigyelő és különleges érzékenysége fejlődött ki az érdekes, és feszültségteremtő szituációk iránt. Kompozíciós összetettsége, messzemenő szintetikus és jeltisztasága miatt, meggyőző formafelismerésével, mély gondolati meglátásaival egy rendkívül szerves művészetet képez.

Képeiben fel lehet fedezni esztétikai és evokatív, néha költői értékeket ott, ahol sokan, talán a legtöbben semmi izgalmasat nem tudnának képezni, és az absztrakcióba menekülnének. Papp Sebők István elméje képes reagálni, szeme pedig szintézisre edzett, mint valami végtelenbe látó teleobjektív, és képes kiválasztani egy különleges képszínteret, amely egyáltalán nem mindennapi, és amely e művészt a kép valódi mesterévé teszi.

 
Hungarian (formal)